Jandy Nelson: Az ég a földig ér
A mai bejegyzés témája egy újabb LOL-könyv lesz. Igen, újabban rákaptam a LOL-könyvek olvasására, és be kell vallanom, hogy nagyon szeretem őket olvasni, egyszerűen boldoggá tesznek. Megoszlanak a vélemények arról a könyvről, amiről ma fogok írni. Sokan vitatják, hogy témáját illetően nem LOL. Ezt a végén ki is fogom fejteni, de előbb jöjjön a fülszöveg!
Kár, hogy a szerelemhez nem jár időzítő szerkezet, mint a bombákhoz. Legalábbis Lennie szerint. A tizenhét éves lány nemrég vesztette el imádott nővérét, és semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egyszerre két fiú is feldúlja addigi békés, eseménytelen (mondjuk ki: unalmas) életét. Mégis ez történik. Lennie-t a közös veszteség egyre közelebb sodorja Bailey vőlegényéhez, de közben felbukkan Joe, ez a fantasztikus, szenvedélyes srác, akinek a gitárjátéka virtuóz, az életöröme ragadós, és akinek minden egyes csókjától mintha felrobbanna a világ…
Az egyik fiú emlékezni segít, a másik felejteni. De szabad-e egyáltalán boldognak, szerelmesnek lennie, amikor épp gyászol?
Nem terveztem elolvasni ezt a könyvet. Igazából azért, mert nem vagyok még annyira jártas a LOL-regényeket illetően, csak most kezdem megismerni a stílusukat, valamint megszeretni. Körülbelül tudtam, hogy ez egy ilyen gyászolós, szomorú történet, de annyira nem izgatott. Az elmúlt hetek valamelyikében viszont, az egyik osztálytársam kezében észrevettem a könyvet, meg mesélt róla néhány dolgot. És nekem nagyon megtetszett, hogy ez egy élet a halál után-sztori. Kifejezetten kedvelem a szomorkásabb regényeket, így egyértelmű volt, hogy a várólistámra kerül, megelőzve egy csomó olyan regényt, amit már ezer éve el szerettem volna olvasni. És hát elolvastam...
Az egyik dolog, amiért szerintem nagyon szuper Jandy Nelson ezen regénye, hogy őszinte. Teljesen őszintén ír a gyászról. Aki járt már hasonló cipőben, mint Lennie, a főszereplő, az érteni fogja minden egyes gondolatát, cselekedetét. Olyan kérdéseket vet fel, amit minden gyászoló feltesz magának, de valamiért nem merik kimondani hangosan. Tökéletesen tükrözi a fájdalmat, bemutatja, hogy a gyász lassan, talán soha nem szűnik meg. A könyv rávilágít arra is, hogy attól még, hogy valakit örökre elvesztettünk, a mi életünk még nem ér véget: ami történt, megtörtént, már nem lehet rajta változtatni, de mi még lehetünk boldogok, akármennyire is nehéz most nekünk. "Az ég a földig ér." Mindent összevetve, ez a könyv segít megoldani az ilyenkor felvetődő problémákat, és megválaszolni a felvetődő kérdéseket.
Már elhangzott egy csomószor, de mondom még egyszer, ez egy depis hangulatú regény. Amikor Lennie rosszabbul érezte magát, akkor én is. Egyetlen egyszer bőgtem, de voltak jelenetek, amikor a sírás határán voltam. A jelenet pedig, amit megkönnyeztem a temetős jelenet volt Tobyval. Egészen odáig nem sírtam, de ott eltörött a mécses. Mégis ettől lesz szép ez az egész történet. Maradandó sérüléseket szerez az ember lelke élete során, de maradandó élményekből sincs hiány.
Amit még nagyon muszáj megemlítenem, hogy mindenki belül gyászol. Ezalatt azt értem, hogy nem esik arról szó, hogy a szereplők fekete ruhákat hordanak, illetve nincs tele a könyv temetős jelenetekkel. Sokkal inkább a lelki gyász van terítéken. Jandy Nelson annyira jól kifejezi a szereplők lelki állapotát, hogy arra nincsenek szavak!
Már említettem, hogy nagyon szép regény ez. Ehhez több minden is hozzájárul. Engem például elvarázsolt ez a franciás, zenés dolog, mindkettő nagyon érdekel, és pont illett ehhez a könyvhöz.
Igazán elvarázsoltak még a tájleíró részek. Nem vagyok oda igazán ezekért a részekért, bármelyik regényben is találkozok vele, mindig gyorsan átfutom, aztán tovább lépek. De ebben a könyvben főként az égről voltak tájleírások, amik tényleg érdekesek voltak. Sőt, mániám fotózni az eget, így persze, hogy megragadott ez az apróság.
A fejezetek elején voltak versek, gondolatok, dialógusok, amiket Lennie írt, és szétszórta a nagyvilágban őket. Mindig is érdekelt, hogy ki talált rájuk, hogyan kerültek elő. Nem lepett meg igazából, amikor kiderült a "megtaláló" neve, de nagyon aranyos volt az a jelenet (is).
Még odafönt emlegettem, hogy kifejtem ezt a ,,Miért mondják, hogy nem hasonlít a többi LOL-könyvre Az ég a földi ér?" kérdést. Ennek pedig itt és most jött el az ideje. Előre szólók, hogy egy kicsit spoileres lesz (nem nagyon, csak kicsit)!
Hogy miért nem mondanánk tipikusnak LOL-nak, az szerintem teljesen egyértelmű mindezek után: ez egy szomorú, komolyabb témát boncolgató könyv. Ebben a könyvben nem a szereplők ügyetlenkedéseiről és a szerelmi csetléseikről-botlásaikról olvashatunk. Ennek a LOL-regénynek nem a ,,Milyen sminket varázsoljak az arcomra?" a központi kérdése. De! Miért is ne lehetne ez egy LOL-könyv? Itt jön a nagy spoiler! A LOL-könyvekről köztudott, hogy boldog a befejezésük. És igen, ennek is boldog lesz a befejezése. Kétségbeestem a könyv háromnegyedénél, hogy ennek mi lesz a vége, ugyanis Lennie nem lett kifejezett boldog többtíz oldal után sem. Viszont nagyon szép vége lett, ami igazán LOL-hű. Egy másik dolog, amiért LOL, az a szerelem. Bár tényleg kevés LOL-t olvastam, azért azt kijelenthetem, hogy tele van szerelemmel az összes. Viszonzott szerelemmel. *Spoiler vége*
A végén minden kérdésre választ kapunk. Nem maradnak megválaszolatlan kérdéseink (na jó, azért egy-kettő maradt, de azokba bele lehet nyugodni). Vannak olyan OMG-pillanatok, hogy csak tátja a száját az ember, hogy most mi van. A furcsa szereplők furcsa viselkedéseinek is kiderülnek az okai. Ennél szebb befejezéssel pedig ritkán találkozunk.
