Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek - értékelés
Ma egy nagyon aktuális könyvről fogok írni, melyből mozifilm is készült, amit - ha jól tudom - a napokban is vetítenek. Ez pedig (már a címből is rájöhettetek) a Mielőtt megismertelek. A rendes címe helyett valamiért mindig a ,,Veled minden hely ragyogó" jut az eszembe. :D
Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait…
Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes…
Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és -pusztán a másik kedvéért- újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?
Tudjátok, nem szoktam ,,aktuális" könyveket olvasni, ami annyit jelent, hogy sosem vagyok első generációs olvasó, legalábbis nagyon ritkán. Ez a regény eredetileg 2012-ben jelent meg, és ebben az évben készült belőle film. Igen, először a filmre figyeltem fel (amit még nem láttam, de tervezem megnézni). Nem fogott meg igazán, aztán a fülszöveg elolvasása után érdekelni kezdett, és elolvastam a könyvet. Legalább két héten keresztül olvastam, mert valami más mindig megakadályozott az olvasásában (néha egy másik könyv). Újabb kedvencem lett. Nem a legkedvencebb, de a második legkedvencebb, mivel sorrend mindig van. ;)
Már a prológus felkeltette az érdeklődésemet, ott gondoltam, hogy ez a könyv rossz nem lehet. Aztán megismertük Louisát és az ő családját, ahol mindenki önálló karakter volt. Nem voltak sablonosak, minden szereplő precízen, pontosan ki volt dolgozva, és ez fantasztikus! Lou családja szegény, a lány az egyetlen munkavállaló, aki eltartja a Clark-családot. Viszont szegény elveszti a munkahelyét, így új állás után kell kutatnia. Lou elvállalja ezt a gondozói állást, és olyan vicces, hogy végig azt hiszi, hogy egy idő bácsit kell majd gondoznia, és mennyi vicces előítélete van erről a munkáról.
A közös Lou-Will jeleneteket nagyon szerettem, mindig viccesek voltak, és hatalmasakat lehet nevetni Lou bohóságain. Kedvenceim a Molehonkey dal és a répaetetés voltak. Persze, vannak nagyon komoly, valamint megható pillanataik is. És igen, volt olyan is, hogy nagyon haragudtam Willre, habár teljesen megértettem a döntését, csak akkor is... A kedvenc komoly jelenetem az volt, amikor Will kikísérte Lou-t a labirintusból. Az az egész labirintusos sztori nagyon tetszett, akkor szerettem bele végérvényesen Willbe. :D <3
Will egy megközelíthetetlen, gyakran bunkó férfi, aki mindezek ellenére tud kedvesen és közvetlenül is viselkedni. Vannak olyan tulajdonságai, amiket nagyon nem bírtam benne, de ő Will és ő már csak ilyen, ezt el kell fogadni, még ha nehéz is. Ja, és imádtam a Lou-nak adott szülinapi ajándékát, nagyon szép gesztus volt tőle. *-*
Van egy nagyon érdekes szereplője ennek a történetnek, ő pedig Camilla Traynor, Will édesanyja. A nő kezdetekben nagyon szigorúnak, ellenségesnek tűnik, ám aztán kapunk egy fejezetet az ő szemszögéből is, és ott esélyt kapunk arra, hogy megértsük ezt a nőszemélyt. Én bírtam őt, bár néha sok volt belőle.
Patrickot, Lou barátját nem szerettem túlzottan, vártam, hogy elfusson végre (ha olvastad, érted).
Louisa cselekedeteivel rámutat a mozgássérültek mindennapos problémáira. Arra, hogy mennyire fontos a jó minőségű út, hogy mennyit is számít egy rámpa. Értelmet nyertek az illemszabályok, fogalmazhatok így is. A regény azt is elmondja, hogy attól még, hogy tolószékbe kényszerül az ember, még élhet teljes életet.
A vége elég lehangoló volt, ami nagyon érdekes, mivel én végignevettem a könyvet, és nem is számítottam happy endre, de így is elszomorított. Szerintem kikövetkeztethető, hogy mi történik a végén, ami miatt szomorú lesz az ember... Én nem spoilerezek, sajnos, én elolvastam a Miután elvesztettelek fülszövegét, ahol ott állt a tény kerekperec. Szóval, jó tanács mindenkinek: NE olvassatok fülszövegeket, főleg NE a következő részét!!! Mellesleg el fogom olvasni a Miután megismerteleket is, mert nagyon kíváncsi vagyok, viszont halomban állnak az olvasni valóim, így ez még várat magára.
Ráérő időmben pedig játszottam az Akinátor elnevezésű játékkal, ami arról híres, hogy különböző kérdésekre válaszolva, kitalálja, hogy kire gondoltál. Igen, kitalálta Lou-t és Will-t is, és nagyon örültem neki!!!
